Az ének szövege
- Az Istenhez az én szómat, / Emelém kiáltásomat;
Hogy felkiálték hozzá, / Beszédem meghallgatá.
Mindennémű szükségemben / Reménységem csak az Isten;
Éjjel kezem feltartom, / Az égre hozzá nyújtom. - Lelkem nagy bánatba esett, / Minden vigasztalást megvet,
Az Isten rettent engem, / Ha róla emlékezem.
Noha Istennek szívemben / Panaszlok nagy ínségemben,
Lelkem mégsem találhat / Semmiben nyugodalmat. - Szemeimet nyitva tartod, / Aludni éjjel sem hagyod;
Erőmben úgy elfogyék, / Hogy egy szót sem szólhaték.
Gondolám a régi időt, / És forgatám szemem előtt
Az elmúlt esztendőket, / Hányám és vetém őket. - E harag mindenkor tart-é? / Az Úr örökké elvet-é?
Nincsen-e őnekie / Énhozzám semmi kedve?
Elfogyott-é nagy kegyelme, / És ő atyai szerelme?
És immáron megszűnék, / Amit nékünk megígért? - Teljességgel elfogyott-e / Hozzánk való nagy szerelme?
Elaludt-e irgalma / Az ő nagy haragjába’?
Végül mondtam: odavagyon / Az én életem immáron,
Isten megvonta kezét, / Nem nyújtja segedelmét. - De meggondolám ismétlen, / Miket míveltél régenten:
A te nagy csudáidat, / Miket sok ember látott.
Csudáidról gondolkodva, / Miket láték dolgaidba’,
Elmélkedém erősen, / Végre szólék ekképpen: - Ó, erős és kegyes Isten, / Szent vagy cselekedetidben,
És sehol senki nincsen / Hozzád hasonló Isten.
Csuda, Isten, a te dolgod, / Amint gyakran megmutatod,
Minden népek jól látják / Hatalmadnak nagy voltát. - Népedet te kimentetted, / Nagy ínségéből kivetted,
Jákóbnak és Józsefnek / Nemzetét mindkettőnek.
Hogy a víz téged meglátott, / Ott nagy félelemre jutott,
És a tenger mélysége / Hirtelen megrendüle. - A felhők esőt ejtettek, / És nagy mennydörgések lettek,
A magas ég harsogott, / Széjjel minden csattogott.
Sűrű nyílvesszők repültek, / Sebes kőesők is estek,
Olyan nagy villámlás lett, / Hogy az egész föld fénylett. - A föld megrendült ím, szörnyen, / Utad lett a nagy tengeren;
Általmentél a vízen, / Lábad nyoma még sincsen.
A te szerelmes népedet, / Mint egy nyájat, vezérletted,
Kihoztad hatalmaddal / Mózes és Áron által.
szöveg: Th. de Bèze | fordítás: Szenci Molnár A. | dallam: G. Franc, Genf, 1551
Kiemelt versek: 1–2., 6–7.
Meghallgatható dallama
Tartalmát legrövidebben így foglalhatjuk össze: csüggedéstől hálaadásig. Szomorú jelenének gondolatairól a zsoltáros figyelme egyre inkább Isten szabadító tetteire irányul, és szíve végül fokozatosan megtelik hálával Jákóbtól és Józseftől Mózesig és Áronig mindenütt és mindenben meglátja és újra átéli a könyörülő és szabadító Isten személy szerint mindig és mindenkire érvényes segedelmét. (Csomasz Tóth K.)