Az ének szövege
- Ó, Isten, ki a törődött / Szívet meg nem utálod,
Sőt a bánatból ejtődött / Könnyeket megszámlálod,
Kedveljed érzésimet / És elmélkedésimet,
Melyek szívemben támadnak / Halálán te szent Fiadnak. - Mint sír a kertben magában, / Mint küszködik a harccal,
Mely a sötét éjszakában / A földre ejti arccal,
Hol kínjait lelkében / Érezvén és testében
Vércseppel verejtékezik, / Elalél és csüggedezik. - De új erőt vesz magának, / Lelkét megbátorítja,
Mint a vitéz, ha harcának / Kezdete tántorítja.
Az eláruló csókra / Önként megy a kínokra
A fegyverekbe öltözött / Vérengző kísérők között. - A bíró, bár elismeri, / Hogy ő vétkét nem látja,
Elereszteni nem meri, / Ostor alá bocsátja.
Látja a nép véresen, / Nincs szíve, mely megessen,
Fakad ily gyilkos lármára: / Feszítsd fel a keresztfára! - Függ már a fán kiterjesztett / Kezekkel felszegezve,
A föld testéből eresztett / Vérrel van béfedezve.
Elalélván végtére / A kínok érzésére,
Meghal, Atyjához sóhajtva, / Fejét keresztjére hajtva. - Ó, kínok közt elenyészett / Megváltóm a keresztfán!
Téged az egész természet / Búslakodva sirat s szán.
Reng a föld alkotmánya, / A holtakat kiadja;
A fényes nap is bújába, / Borul sötét éjszakába. - Elhal énbennem is a szív / Ez iszonyú látásra,
Bánatba merült lelkem hív / Bűneimért sírásra,
Mert tudom, hogy helyettem, / Ki sokképpen vétettem,
Szenvedéd a vereséget, / Mely így vet éltednek véget. - Bízom más részről, mert a hit, / Hogy értem ontottál vért,
Rettegésemben megenyhít, / Tudván, hogy érdemedért
Részeltetem az égben / Ama nagy dicsőségben,
Hol te, ki értem szenvedtél, / Örök méltóságot vettél.
szöveg: Nagy I., Debrecen, 1806 | dallam: L. Bourgeois, Genf, 1551 (42. zsoltár)