
Az ének szövege
- Adjunk hálát az Úrnak, mert érdemli,
Mert minden gazdagságát velünk közli. - Ő, mint bő irgalmú kegyelmes Atya,
Fiait testben, lélekben megáldja. - Énekeljünk néki egy akarattal:
Dicsőség, Atya Isten, szent Fiaddal! - Ki ételt adtál alkalmas időben,
S felruháztál mezítelenségünkben. - Adjad, hogy tégedet megismerhessünk,
És szent Fiad által üdvöt nyerhessünk! - Szent igédet hirdettessed közöttünk,
Hogy éhen meg ne haljon a mi lelkünk! - Hálát adunk ezekért mi Atyánknak,
Jézus Krisztusnak, mi Közbenjárónknak - Szentlélek Istennel egyenlőképpen,
Ki minket vigasztaljon! Mondjuk: Ámen!
szöveg: M. Weiße, 1544 | fordítás: Debrecen, 1569 | dallam: L. Senfl, 1534
Eredetije egy német asztali áldást tartalmazó ének a 136. zsoltár alapján. Magyar verzióját 1569 óta a mai napig változatlanul használjuk.
Dallama első ízben Petrus Tritonius (†1524) nevezetes, négy szólamra összhangosított, Horatiustól és más szerzőktől való latin ódákat tartalmazó Melopoiae című művében jelent meg 1507-ben, a Bécsben székelő Dunai Tudós Társaság kiadásában. Ez a kiadvány rendkívül fontos volt a latin nyelvű iskolák zeneoktatásában, mert antik versmértékben összhangosított dallamai szolgáltak arra, hogy a tanulók az összhangos énekléssel egyidejűleg a régi latin versformák lejtésében és hangsúlyozásában is begyakorolják magukat. Tritoniusnak ezt a kiadványát egész Európában számos hasonló gyűjtemény követte; voltaképpen ennek a stílusnak folytatását kell látnunk Goudimel 1565-ben megjelent egyszerű zsoltárösszhangosításaiban is, azzal a különbséggel, hogy a genfi zsoltárok már nem az antik versformákat követik, hanem a reneszánsz korszak új metrikus formáiban készültek. Ezért nevezzük a hosszabb és rövidebb hangértékeket kifejezésre juttató és azoknak megfelelően hansúlyozott dallamokat, akár régiek azok, akár újabbak, metrikus dallamoknak. (Csomasz Tóth K.)