Az ének szövege
- Tebenned bíztunk eleitől fogva, / Uram, téged tartottunk hajlékunknak! / Mikor még semmi hegyek nem voltanak, / Hogy még sem ég, sem föld nem volt formálva, / Te voltál, és te vagy, erős Isten, / És te megmaradsz minden időben.
- Az embereket te meg hagyod halni, / És ezt mondod az emberi nemzetnek: / Légyetek porrá, kik porból lettetek! / Mert ezer esztendő előtted annyi, / Mint a tegnapnak ő elmúlása / És egy éjnek rövid vigyázása.
- Elmúlni hagyod őket oly hirtelen, / Mint az álom, mely eltűnik azontól, / Mihelyt az ember felserken álmából, / És mint a zöld füvecske a mezőben, / Amely nagy hamarsággal elhervad, / Reggel virágzik, este megszárad.
- Midőn, Uram, haragodban versz minket, / Ottan meghalunk, és földre leesünk, / A te kemény haragodtól rettegünk, / Ha megtekinted mi nagy bűneinket, / Titkos vétkünket ha előhozod, / És színed eleibe állítod.
- Haragod miatt napja életünknek / Menten elmúlik nagy hirtelenséggel, / Mint a mondott szót elragadja a szél. / Mi napjaink, miket nekünk engedtek, / Mintegy hetvenesztendei idő, / Hogyha több, tehát nyolcvan esztendő.
- És ha kedves volt is valamennyire, / De többnyire volt munka és fájdalom; / Eltűnik éltünk minden ékessége, / Elmúlik, mint az árnyék és az álom. / De ki érti a te haragodat? / Csak az, ki féli te hatalmadat.
- Taníts meg minket azért kegyelmesen, / Hogy rövid voltát életünknek értsük, / És eszességgel magunkat viseljük! / Ó, Úr Isten, fordulj hozzánk ismétlen! / Míg hagyod, hogy éltünk nyomorogjon? / Könyörülj már a te szolgáidon!
- Tölts bé minket reggel nagy irgalmaddal, / Hogy jó kedvvel vigyük véghez éltünket, / Ne terheltessünk nyomorúságokkal! / Vigasztalj minket, és adj könnyebbséget, / És haragodat fordítsd el rólunk, / Mellyel régóta ostoroztatunk!
- Szolgáidon láttassad dolgaidat, / Dicsőségedet ezeknek fiain! / Add értenünk felséges hatalmadat, / Mi kegyes Urunk, ó, irgalmas Isten! / Minden dolgunkat bírjad, forgassad, / Kezeink munkáit igazgassad!
szöveg: Th. de Bèze | fordítás: Szenci Molnár A. | dallam: L. Bourgeois, Genf, 1551
Meghallgatható dallama, orgonafantázia formájában
Mózesnek, az Isten emberének imádsága. Isten örökkévalóságának és az ember múlandó voltának ellentétét tárgyalja a zsoltár. Az ember halandósága a bűn következménye, életünk minden egyéb nyomorúságával és hiábavalóságával együtt. Ezért csak azt kérhetjük Istentől, hogy rövid életünk során bölcs szívhez juthassunk és kezeink munkái ne legyenek haszontalanok. Valóban, legszebb és mondanivalójában legkoncentráltabb zsoltáraink egyike a Kilencvenedik. Méltán vált a magyar reformátusság reprezentatív zsoltárénekévé, különösen hálaadó ünnepi alkalmakkor. (Csomasz Tóth K.)
De miért olyan nehéz a 90. zsoltárt együtt énekelni? Miért éneklik itt így, máshol amúgy? Mert egyházi énekeink a népi kultúra részeként éltek és élnek részben ma is. Ennek egyik fő jellegzetessége a variánsképzés. Az idegen eredetű dallamokat az éneklő gyülekezet a természetes zeneiségből adódóan kissé átalakítja. A magyar fül számára mesterkélt ritmus lágyabbá válik, kisimul, a sorok végén (néha sor közben is) alkalmazott félhangokkal „édesebbé” lesznek a dallamfordulatok. Erdély vidékein ezen felül még hajlítások – átmenőhangok – is ékesíthetik a zsoltáréneklést, sajátos helyi jelleget teremtve ezzel. (Bódiss T.) Bővebben